Bárcsak minden olyan lehetne, mint azelőtt… De talán jobb is így!

- Natsumi!!! Kész a vacsora, gyere gyorsan mielőtt kihűl. – mondta Momoko- san.
Nos, akkor be is mutatkoznék, de persze csak ha nem bánjátok.
Saruwatari Natsumi vagyok, 16 éves, egy átlagos középiskolás… vagyis az voltam addig a bizonyos napig. Akit az előbb hallottatok az a nevelőanyám, Momoko- san. Azóta élek vele, hogy a szüleim elváltak. Anyám újranősült és az újdonsült mostohaapámmal Angliába költöztek. Apámról ne is beszéljünk, ő számomra már… ah, inkább csak felejtsük el. Nos igen, amint mondtam már nem vagyok egy egyszerű középiskolás…
[Visszaemlékezés]
Mához két hete történt, éppen mentem haza az iskolából mikor egyszer csak megszólított egy férfi az utcán.
- Hé te kölyök.
- Elnézést, hozzám beszél? - kérdeztem megrettenve.
- Hát persze, hogy hozzád! - kiáltotta a férfi.
Látsz még mást itt rajtad kívül!?
- Hát persze, hogy lá… - de mikor megfordultam egy lelket sem láttam, még a távolban sem.
Mit akar tőlem?
- Én ugyan semmit, de a tásamnak lenne hozzád egy-két kérdése.
- De, hisz nincs itt más rajtunk kívül. - mondtam ijedten.
- Ó… ő nincs is itt, úgyhogy nekünk kell elmenni hozzá. –válaszolt széles mosollyal az arcán.
Azt azért hozzáteszem, hogy a modorához képest elég helyes volt. Bár ez csak az én véleményem.
- Ezt mégis, hogy érti!? Hova akar vinni eng… - de a mondatot már nem tudtam befejezni, mert egyszer csak megragadta a csuklómat és… innentől kezdve egy kissé homályos a történet. Valószínűleg elájulhattam ijedtemben, mert a következő amire emlékszem, hogy egy üres szobában vagyok. Felkeltem és odasétáltam az ablakhoz, de mikor kinéztem rajta valami nagyon nem stimmelt. Egy csodaszép várost láttam magam előtt.
- Gyönyörű, ugye!? - szólalt meg egy lágy és mégis férfias hang mögöttem.
- Igen az… gyönyörű. – feleltem.
Ezek szerint maga lenne az, aki beszélni akart velem? – kérdeztem a kedvesen mosolygó férfitól.
- Igen, bár arra nem számítottam, hogy alkalmam is adódik rá és személyesen látogatsz meg! – válaszolta szomorú vagy talán inkább megbánó arccal.
- Még, hogy meglátogatni, a nem éppen kedves társa rángatott el idáig… azt hiszem. – ekkor gondolkodóba estem és felkiáltottam:  ,,Hogy kerültem én ide… és egyáltalán hol van, azaz itt?
Miért hoztak ide, mit akar maga tőlem?”
- Kérlek, nyugodj meg, nem foglak bántani, csak kérni szeretnék tőled valamit.
- És mégis mi lenne az? - kérdeztem gúnyos fennhangon.
- Kövess, kérlek…- mondta, miközben elindult az ajtó felé.
Amikor kiléptem az ajtón… úgy éreztem mintha egy palotában lettem volna. Az ajtótól egész a folyosó végéig sorakoztak az inasok, szolgálók és a személyzet majd összes tagja. Mintha egy mesébe csöppentem volna és én lennék a féltve őrzött királykisasszony.
- Várj egy percet! Még a nevedet se tudom.
- Nos, ezen könnyedén változtathatunk… Yuki. A nevem Kureno Yuki.
- Ah, örvendek, az én nevem…
- … Natsumi- chan. Igen, tudom.
- Ezek szerint még figyeltél is engem?!
Micsoda egy szégyenletes alak! Ah,mért is beszélek én magamba?! Nem csak ö, de én is szánalmas vagyok. Egy pillanat, most sokkal fontosabb, hogy mit akarhat tőlem ez a férfi? Várjunk csak, Férfi?! Hisz nem lehet sokkal idősebb nálam.
- Mond csak Yuki-kun, hány éves vagy? - kérdeztem, miközben akaratlanul is követtem őt.
- 29.
- MENNYI??? - tátva maradt a szám.
- Mi az? Meglepődtél?!
- Hát egy csöppet. Fiatalabbnak néztelek. – 17-nek saccoltam.
- Te pedig 16 vagy, ha jól tudom.
- Sejtettem, hogy ezt is tudni fogod! Tényleg megfigyelt!
Mond csak, ki volt az a fickó, aki idehozott? Még csak be sem mutatkozott.
- Áh, hogy ő… nos Inoue Kazumának hívják és elég goromba egy alak, ahogy észrevehetted!
- Ki a goromba alak, hmm?! – és ekkor egy kis sötét sarokból felbukkant Kazuma.
- Áh, Kazuma-kun! Jó, hogy összefutottunk, kérlek kísérd el Natsumit az étkezőbe. Majd a vacsoránál találkozunk… - Yuki sietve távozott, miközben én meredten bámultam.
-Nah, gyere már! – kiáltott utánam Kazuma .
- Várj egy kicsit, mégis mért kéne nekem veled mennem? Egyáltalán hol vagyok….?